Egy nem egyszerű vizsgafeladat születése

Kérdőjelet tettem a cím után, ami nem véletlen. Az idei év a huszadik az életemben, melyet tanulással töltök. Mármint formális tanulással. A főiskolai éveket is munka mellett, levelezőn végeztem éppúgy, mint most ezt a képzést. Számomra a tanulás mindig egyéni munkát jelentett. Talán azért is, mert ennyi év alatt már megtapasztaltam azt, hogy a lényegkiemelésem, a látásmódom megfelelő ahhoz, hogy a tudásanyagot elsajátítsam. Mivel az önálló munkám eredményesnek bizonyult, így ennél a módszernél maradtam a mai napig. Sokszor segítek másoknak, szívesen megosztom a látásmódomat a társaimmal és számíthatnak rám, úgy gondolom.

Viszont: a tudásanyag elsajátítása számomra akkor hatékony, ha a kidolgozását én magam végzem. Soha nem tanultam mások által készített tételekből, az előadásokon, a tanórákon mindig fontosnak érzem, hogy jelen legyek, mert saját jegyzeteim készítése segít nekem abban, hogy olyan tételkidolgozást végezzek, mely jó eredményhez vezet. Jegyzeteimet mindig szívesen megosztottam másokkal, ha kidolgozott tételeim voltak, azt is. Nem szeretném, ha önzőnek tűnnék ebben a témában, inkább azt szeretném, ha megpróbálnák megérteni, hogy nekem így eredményes. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem vagyok képes csoportban dolgozni, hisz a munkámban is nagy szükség van arra, hogy együtt tudjak működni kollégáimmal, sőt, más osztályokon dolgozókkal is. Enélkül nincs eredmény. De: a cikk elolvasása után úgy vélem, hogy inkább a kooperatív tanulási formát preferálom, ahol a szerepek és a feladatok egyaránt kiosztottak. Sajnálatos módon előfordul velem, hogy az életem során kialakult bizalmatlanságom folytán mások feladatait is megcsinálom, azért, hogy ne fordulhasson elő az, hogy más hanyagsága miatt nincs eredménye a munkának. Saját tapasztalatom, hogy ezt vannak akik kihasználják, viszont saját fejlődésem és előrehaladásom érdekében eredményt voltam képes produkálni. Ezt soha nem hangsúlyozom ki, volt már olyan prezentáció, melyet páros feladatként kaptunk, végül teljesen egyedül készítettem el, de segítettem a kollégámnak felkészülni belőle, hogy közösen adjuk elő a vezetőknek. Senki nem tudta rajtam kívül, hogy ez nem közös munka volt, de számomra nem is az volt a lényeg, hanem az eredmény, a siker. 

Tudom, naivitásnak tűnhet, de ilyen vagyok. Amit én megcsinálok, az biztosan készen van. Ha nem készülök el egy feladattal, akkor is csak magamat hibáztathatom. A közös tanulásban a felelősség is közös és úgy gondolom, sokan esnek abba a hibába, hogy sikertelenség esetén a másikat hibáztatják. 

A közös tanulás jó módszer lehet. A véleményem az, hogy a középiskolai évek végén és a főiskolai években bizonyára nagyon eredményes. Számomra félő, hogy a mi csoportunk a maga személyiségeivel, a személyiségek élettapasztalataival és különbözőségeivel nem biztos, hogy a legjobb minta a közös tanulásra, de számomra nem létezik lehetetlen, ezért természetesen mindent megteszek annak érdekében, hogy e téren is sikert érjünk el. 

A legnagyobb problémát én abban látom, hogy nehezen összeegyeztethetők azok az időpontok, amikor együtt, egy időben, de különböző helyen valami olyannal tudjunk foglalkozni, ami előírt számunkra. Mindenki a saját ütemében, ritmusában készül a vizsgákra és készíti a feladatait. 

Nem riadok meg az új kihívásoktól, de remélem az én álláspontom is érthető. 

Mi is az a netgeneráció? Mi alapján döntöm el, hogy oda tartozom-e vagy sem? Először azt gondoltam, hogy egyszerű tények alapján, miszerint a netgeneráció a 80-as évek közepe után születettekből áll. Máris megállapíthatnám, hogy nem vagyok a tagja. De ez nem ilyen egyszerű. 

Nézzük, mi jellemzi ezt a csoportot. számukra a digitális környezet, mindenekelőtt az internet az élet szerves, magától értetődő része. Ha ezt a megállapítást nézem, akkor nem vagyok ennek a csoportnak a tagja, hiszen ezer és ezer dolgom mellett az internet nincs napi szinten jelen az életemben és nem is szerves része az életemnek. Sőt, nem is természetes környezet számomra, mert sokszor elveszek a honlapok tömérdek információiban, nehezen igazodok el a világhálón. Bár az idősebbek is lehetnek a netgeneráció része, mégsem gondolom, hogy ide való lennék ennek alapján. 

A videojátékokon felnőtt, a képzelt, gyártott világban szocializálódott, vagy éppen antiszocializálódott fiatalok személyiségét jellemzi két rendellenesség: a figyelemzavar és az identitászavar. Olyan kultúrát hoz létre ez a virtuális, ingerekben túlburjánzó világ, melyet a rövid koncentráció jellemez. Ebben az összefüggésben sem tartom magam e generáció tagjának. Fontos a koncentrálni tudás, a precizitás a mindennapi életben. nem lehet az életet rohanva, ide-oda kapkodva kiélvezni. Ki kell tudni válogatni a rengeteg információ és inger közül azokat, melyek a saját egyéniségem számára fontosak, melyek nekem értéket jelentenek, Nem szabad mindent szelektálás nélkül befogadni!

E generáció sajátja a társas kapcsolatok különös átértékelése is. Ez a korosztály közömbösebb, a közélet iránt passzívabb. Mondhatják, hogy ennél aktívabb társas kapcsolat nem létezik, hisz több száz, akár több ezer ismerőst tudhatnak magukénak a Facebook-on, a Twitteren és a többi közösségi oldalakon. De felteszem a kérdést: Ezek társas kapcsolatok? Valódi kapcsolatok? Ugyan. A személyesség teljes hiánya jellemzi ezeket a kapcsolatokat. Nem kell a másik szemébe néznem, nem kell látnom az arcát, azt írok magamról, amit csak akarok. Hazugságokat gyártanak, amit előbb-utóbb talán még maguk is elhisznek. A felszínem viszonyok, a hazugságok miatt egyre nagyobb az elszigetelődése a fiataloknak. Ha ezt veszem számba, akkor semmiképp sem vagyok én ennek része. Szeretem a TÁRSAS kapcsolatokat, a személyességet. Nem szabad, hogy ezek az értékek elvesszenek, mint az egymásra figyelés, az őszinteség, a beszélgetés. 

De nézzünk egy olyan példát, ami szintén meghatározó a mai életünkben. A gyermek és a szülő kapcsolata. Erről azt gondolom, hogy éppen az internet miatt fűzzük szorosabbra. Miért? Mint szülő, rá vagyok utalva gyermekem segítségére azért, hogy eligazodjak ebben a virtuális világban. Nem a szülő segíti a gyermeket, hanem fordítva. Ez egy új perspektíva. Viszont mint szülő, tisztában vagyok azokkal a veszélyekkel, amiket az internet, a virtuális világ rejt, így gyermekem bizalmát kell élveznem ahhoz, hogy megvédhessem ezektől a veszélyektől. Ha nincs szoros kapocs, nincs bizalom, akkor nem tudom mit csinál a gyermek, tehát nem tudom, hogy veszélyben van-e, így segíteni sem tudok. Figyeljünk oda, építsünk kölcsönös bizalmat gyermekünkkel, védjük őt!

Végül, azért találtam olyan tulajdonságát a netgenerációnak, mely alapján azt mondhatom, hogy IGEN! én is ide tartozom. Ez pedig nem más, mint a munkaerő piaci jellemzők. A munkaértékeik között megtaláltam azokat,melyek számomra is értékek. Bizonyítási vágy, kreativitás, munkafeladatok változatossága. A hierarchikus szemlélettel szemben preferálom a teljesítményelvet, szeretem az egyéniesítést a munkafeladatokban jellemez engem a kreatív problémamegoldás, a vállalkozó szellem. Gyorsan dolgozom, lényeges számomra a szervezeti működés átláthatósága, mely elengedhetetlen a gördülékeny, gyors munkavégzéshez.  Szeretek csapatban is dolgozni, de az egyéni feladatokban jobban érvényesíthetem saját kompetenciáimat. Ezek jellemzők a netgenerációra, ha a munkaerő piaci tulajdonságaikat nézzük. Szóval, lehet, hogy mégis tagja vagyok kicsit, vagy személyiségem jellemzői ezek és nem ez a generáció és az internet miatt alakultak ezek ki. Azt hiszem az előbbi. Internettel vagy anélkül, én ilyen vagyok. Ezek az én, saját jellemzőim. 

Így mindent összevetve én azt gondolom, hogy nem vagyok Netgenerációs, ettől függetlenül boldog és kiegyensúlyozott, változatos és élménygazdag, személyes kapcsolatokkal teli életet szeretnék élni.

Végre.. Elkészült a saját blogom. Most gondolom nagyon kellene örülnöm, de valahogy semleges érzés ez nekem. Sőt, talán még egy olyan dolgot veszek a nyakamba, amire nem nagyon lesz időm. De kell. De mi van, ha tetszeni fog? Még az is lehet, hogy ezután a virtuális világgal osztom meg a mindenféle gondolataimat, mint ahogy most is? Valahogy én jobban szeretem a személyes beszélgetést. Na, mindegy, ezt is kipróbálom és értesítelek benneteket arról, hogyan is készülök el a vizsgára szükséges feladattal. Ne féljetek, a kínokat és nyomorúságokat is megosztom veletek! 

Na, most már úgy látom megtaláljuk egymást! Csak így tovább! A mai órán úgy éreztem magam, mint aki a múltban ragadt, legalábbis néhány évvel mindenképpen. Elszaladt mellettem a számítástechnika? Mindegy, utánaszaladok, hátha elérem még.....